Mélyrepülésben a forint. Napjaink egyik leghangzatosabb szókapcsolata, gazdasági elemzők, bulvárlapok, politikusok könnyed fordulata, de az utca embere, a szomszéd, a munkatársak nem intézik el ennyivel. A mélyrepülésben ott van a fellendülés és az újrakezdés melankóliája, a könnyed változó örökös körforgása.
Aki hónapról hónapra küzd az elemekkel és az inflálódó magyar valósággal, az érzi igazán a helyzet súlyát és a repülés komplex nehézségeit. A tyúknak is van szárnya, mégsem repült soha, sem magasan, sem mélyen. De azért teátrális mozdulatokkal próbálkozik. Az emberi leleménynek köszönhetően a baromfi kapott egy plusz izomtömeget a tenyésztés során, de a testéhez képest súlyos mellhús eleve nem teszi lehetővé, hogy a kékségen szárnyalva fedezze fel saját könnyűségét.
Valahogy így járt a forint is. Az euróval szemben elesett és bár sosem volt Európa legsikeresebb madara, most nem sok jóval kecsegtetnek a szakemberek: csodaszámba menne, ha a közeljövőben erősödne a fizetőeszközünk. A stagnálás és a további gyengülés sokkal valószínűbb forgatókönyv.
A magyar lakosság mellhúsa vézna, lerabolt és rágós. „A 400 forint fölötti euró rossz hír azoknak a magyaroknak, akik Európán belül szerettek volna elutazni egy kis kikapcsolódásra.” De mi van azokkal, akik évek óta nem nyaralnak, örülnek, ha a gyereket leadhatják a vidéken élő szülőknél, ők pedig behajíthatnak néhány fröccsöt a panelház 10. emeletének felforrósodott romantikájában? Elkeseredett vállalkozók, kiábrándult étterem-tulajdonosok és reménykedő fesztiválszervezők keltik a hangulatot az 50 négyzetméter nappalijában, de valahogy senki nem képviseli az eddig is létminimumon és/vagy hónapról hónapra élő átlagmagyart. És nem a Nézőpont Intézet csillámpónis átlagolására gondolok, hanem a feketén dolgozó családapára, a 4 órára bejelentett háziasszonyra, a jobb híján mamahotelben kopoltyúzó harmincasokra, a húszezerből tengődő kisnyugdíjasra, a zsákfaluk mélyszegénységben élő családjaira és az egyéb, statisztikailag nem mérvadó tömegek mindennapjaira. A legtöbbjük számára évek óta egyre távolodó álom a belföldi nyaralás (nem hogy külföldi), vagy a havi egyszeri étterem-látogatás.
A felfelé kúszó energiaárak és a rohamtempóban dráguló élelmiszerárak ott ütnek a legnagyobbat, ahol eddig is megvolt a helye minden forintnak. Ott, ahol a heti bevásárlás immár nincs meg tízezerből (tej, kenyér, kevés hús, sok krumpli, tészta, idényzöldségek), és a közműszámlák, a hiteltörlesztés tényleg álmatlan éjszakákat okoznak. Egyre több kikerekedett szemű, blokkot bogarászó embert látni a kasszák mellett elhelyezett pakolópultoknál: mi került ennyibe? És ezek az emberek eddig sem akarták lecserélni a 23 éves Suzukit, nem elég magyarok ahhoz, hogy minden évben megnézzék a tengert és kénytelenek lemondani a hatósági áras – soha nem röpködő – csirke melle húsáról is.
Ők és mi nem mélyrepülést látunk, hanem egy kizsigerelt, szárnyaszegett országot, ahol megint a legkisebb, hangtalan többség szenvedi el a legnagyobb tragédiát: számukra a lét a tét.
